Alaptermészetemből adódóan (azt mondják gyógyíthatatlan optimista, és örökösen jókedvű vagyok) nem bírom a konfliktusokat: sem úgy, hogy én legyek benne, sem pedig úgy hogy a környezetemben konfliktus legyen. Ezért aztán szívügyem ezen helyzetek rendezése.

Már több tanfolyamon, tréningen vettem részt, és így kapcsolódtam be a KLIMA+ programba is.

A Jenni és Evelin esete a saját osztályomban történt. Elektronika-kereskedelem marketinges osztály, az esemény idején 11-esek voltak. Mind a két lány ker-marketinges. Nagyon jó osztályközösség, átlagos képességű, jó hangulatú tinédzserek, olyan emberkék, akik minden "jó buliban" benne vannak.

Dominik története pedig az egyik kollégám osztályában volt, amely egy dyslexiás szakiskolai osztály.

A gyerekek a történet idején 10-esek voltak. Mint “dys-es” osztály eleve magukban hordozták a konfliktusok veszélyét, amikor egy új - már már klinikai eset gyanús - gyerek közéjük került. Az osztályközösség tagjai jószándékú, értelmes gyermekek, de mivel külön külön is problémások, így együtt és megfűszerezve, nem volt meglepő hogy ide jutottunk.

Azt gondolom, sokkal hatékonyabban tudnánk igen sok konfliktus-esetet kezelni/megoldani, ha széles  körben elterjedne ez a módszer – az alternatív vitarendezési eljárásokra gondolok. A gyerekek mindenképpen fogékonyak rá, ha megfelelően alkalmazzuk, és sok fegyelmi tárgyalást ki lehetne vele váltani, megelőzni.

Ennek viszont több, igen fontos feltétele van:

Először is nagyon sok kollégánál szükség lenne egy agymosásra, hogy ne intézzék el azzal, hogy ez olyan úri huncutság, meg kell a kölköt büntetni és kész. Különben sem a büntetés az elsődleges célunk, hanem a NEVELÉS. Nevelni pedig elsősorban nem büntetéssel lehet - ma már legalábbis nem.


Nagyon fontos szerintem a BIZALOM, hogy a gyermekek megbízzanak bennem, megnyíljanak és őszintén elmondják, amit gondolnak, ne pedig azt, amit úgy gondolják, hogy elvárok.


Fontos szerintem az is, hogy mint tanár és mint nevelő HITELES legyek, tehát amit mondok, azt tudják, hogy úgy is gondolom, nem pedig beszajkózott frázisokat puffogtatok.


Fontos hogy EMPÁTIÁVAL tudjak részt venni az egész beszélgetésben,  és ha arra kerül sor, legyen vészforgatókönyvem minden eshetőségre (nem lehet sokáig hagyni a kínos csendet, mert azzal, véleményem szerint, többet árt az ember, mint amennyit az egésszel használ.)


És azt gondolom, hogy a legfontosabb egy olyan kapcsolat köztem és a gyerekek között, hogy ki tudjunk mindent mondani, még a néha nem kellemes igazságot is, de utána senkiben ne maradjon tüske, és ugyanolyan jó hangulatban, mint annak előtte, le tudjunk ülni, mondjuk egy sörözésre.